Készült: 2021. február 11.

A kettő tánca szent. Müller Péternél olvastam egyszer régen valahol. A nő és a férfi. A tézis és az antitézis tánca. Ami ősidő előtt indult és keletkezett azzal, hogy a teremtés egyszer csak úgy döntött, szétválasztja magát két pólusra, két nemre. Azóta ezt a táncot táncoljuk és finomítjuk sok ezer éve.

A két pólus. Férfi és Nő. Maszkulin és feminin. Másképp tekintenek, tekintünk ugyanarra a kerek egész világra. Harcoltak, harcolunk egymással kívül és belül.

Bölcs emberek azt mondják, ha békét kötnénk a két pólussal – belül, önmagunkban és kívül, egymásban, megszűnnének a világon a háborúk. S élhetnénk harmóniában egymással.

Mert a teremtés tanul és tapasztal általunk, a két póluson, a szent táncon keresztül. Önmagát tapasztalja meg egyre mélyebben és mélyebben. Tanul, fejlődik, örül, szeret. A teremtés. Az Élet.

Tettük és tehetjük ezt egymást idealizálva, a hiányzó részeinket keresve, a másikban ezeket látva és vágyva. Ahogy azt a klasszikus kapcsolatok tanították – összeillünk, mint a borsó és a héja, az anya és a csavar. Pótoltuk, pótoljuk a hiányt a másikkal, a másik által.

Aztán elkezdtünk vágyni valami másra. A szabadságra. Nem olyan rég. A teremtés történetéhez képest fiatal ez a vágy még, ami megjelent: mozdulni a függésből, a kapcsolatot meghatározó fizikai szintű találkozás felől a szabadság felé, a lélek, a két lélek találkozásának irányába.

Kerestük. keressük a teljességet – most már önmagunkban.

Elsőként a nők, majd a férfiak. Nőként élveztük, élvezzük a szabadságunkat, hogy megy egyedül. Hogy nincsen szükségem senkire ahhoz, hogy működtessem az életem. Kerek egész vagyok EGYedül.

És a férfi is elindult és leadta a kötelezettségeit, a felelősséget – hogy szükség van rá. Így megtanulhatta, megtanulhatja élvezni a pillanatot, az Életet, elmerülhetett, elmerülhet az érzéseiben, a lélek világában. Sírhat is akár. Nem szégyen többé. Teljes ő is önMAGában.

Itt vagyunk most. Valahol ezen a ponton. Nem sokan. És egyre többen.

Azon a ponton, ahol nincsen többé szükségünk egymásra.

Ahol véget érnek a játszmák, az egymás ellen folyatott harc.

Ahol a látszat-szabadság lelepleződik.

Ahol a kettő – a táncoló szent egy meg egy – külön, önmagában teljes. Kerek egész.

Már csak pislákol a régi ösztön-tűz – a polaritások hús-vér, eleven vágytánca elcsendesül. Magában táncol a kettő. EgyMAGában. Szabadságban. A lélek szabadságában.

És egyszer csak…

felcsendül egy hang ebben a szabad-táncban. Azt súgja, együtt lehetünk több. Valami Új, valami más.

A szív legmélyének hangja ez, ami hív, vonz – megnyílni bele az ismeretlen újba, a másik által egy másik dimenzióba és minőségbe. A tágasságba, a végtelenbe, a Szeretetbe – s feloldódni ebben. A teremtés titkát leíró leírhatatlan egyenletben, ami több mint egy meg egy. Végtelen.

Megnyílik a szív – benne a közelségben. Egyre mélyebben és mélyebben.

És újra éled a tűz. Finomabb, szelídebb formában. Ez a Tűz már nem akar, már nem éget – melegít, szolgál. Szolgálja az életet. A teremtést. A szeretetet. Hogy az egyre mélyebben ismerhessen önmagára. Arra, ami a kettőben EGY.

Ez a mi utunk, a mi (ki)hívásunk, a MI szent feladatunk. Ide eltalálni egymással, egymás által. Ebbe a szent Egységbe – a kettő tánca által. És innen teremteni tovább – együtt.

Eljutni oda, ahol a lehetőséget, a fejlődést látjuk egymásban.

A lehető legjobbat.

Az istenit.

Ezt szeretni, hívni, cirógatni elő egymásból.

Azt a valamit, ami létrejöhet, megnyílhat magától, valamiféle kegyelem által.

Azt a valamit, ami ÚJat hoz és hozhat a világba.

Ez a Kettő, a két pólus szent öröm- és béketánca.

A lelkünk legmélye erre hív, ezt vágyja.

Hálával találkozásaimért, amik által fejlődhettem és fejlődhetek, megnyílhattam és megnyílhatok, szerethettem és szerethetek.

• Előző
• Tovább