Készült: 2022. július 20.

Tavaly, 45 évesen éreztem, hogy most vagyok félúton. 

Előtte is foglalkoztatott már az életközép, és a „Hogyan lehet jól átmenni rajta?” kérdése.

Az utóbbi években, ahogy most is, a régiben való megújulást keresem azzal együtt, hogy kitartok az utamon. Igyekszem inspirálódni. Jó példákat keresek. És persze tanultam is a folyamatról, az életközepi válságról, a lehetséges kimeneteli irányról. De hát más az elő példa. Nem tudom, te hogy vagy vele. Nekem többet ad.

Ez az életközép kérdés most annyiban más, mint a korábbi vízválasztó ciklus lezárások - ha úgy tetszik, válságok - az életemben, hogy évekre húzódik el, ami számomra szokatlan és ismeretlen. Benne van ebben a saját testem változása, hogy (még) kihúzgálom az ősz hajszálalkat. A barátkozás a gondolattal, hogy előbb-utóbb eljön a pont, ahol ez már nem lesz lehetséges alternatíva.

Szembesülés a szüleim elmúlásának, a saját elmúlásom kérdésével. Számvetés a múltammal, és a végtelen hála és öröm, azért az ajándékért, hogy érzem, tudom a szermélyes utamat. Érzem azt is, hogy nem vagyok még kint belőle. Érlel, formál, tanít ez az időszak, aminek a fejlődés felé vezető elágazását választottam – arra húz a szívem..

Az életközepi válság kérdése és sajátossága fejlődés irányából nézve a mélyebb értelem keresése. Ki vagyok én valójában? Miért jöttem? A másik, a regresszió irányba mutató ág a „Most akkor én jövök, és bepótolom, amit kihagytam. Ide nekem az oroszlánt!” útja. Amolyan elkésett visszanyúlás a kamaszkorhoz.

Ennek a két iránynak a kereszteződésben találkoztam valakivel. Valakivel, aki évekig fontos volt nekem. Hosszú szünet után kapcsolódtunk újra. És fájó volt látnom, hogy a visszafelé utat választotta.

Talány azok között is, akiket nagyra tartok, mért választja valaki a fejlődést, és más miért nem. A munkámban és emberként is ez az egyik legnehezebb, ha nem a legnehezebb: látni, hogy valaki nem mozdul, megáll, vagy éppen visszanyúl korábbi fejlődési szintekhez. Különösen fájó és nehéz ez a hozzánk közel állók esetében.

Ő, a múltamból, egy új kapcsolat által kiváltott hormon-droghatásra úgy döntött, felborítja, amit eddig felépített. Kapaszkodik az örök fiatalság illúziójába, egy nála tízenévvel fiatalabb fizikai testbe, hogy a saját útjával, öregedésével, elmúlásával ne kelljen szembenéznie, és abba a délibábba, hogy azt gondolja, előtte az élet.

Annyit az eddigi utamon már megtanultam és megtapasztaltam, hogy senki életútját nem lehet befolyásolni. És ez a felismerés, hagyni tudni a másikat más irányba menni, alázatot követel – erre tanít szerintem.

Ő, a múltamból, azt keresi, mit sajtolhat még ki az életből a maradék időben. Én azt keresem, mire vagyok való, mit szeretne tőlem az élet, milyen értékek szerint szeretnék élni, és mi az, amire nemet mondok az értékrendemből fakadóan. Megyek tovább, tudva az utamat – napról napra mélyítve és tudatosítva, mi az, amit csak én adhatok a világnak.

Itt, ezen a ponton olyan nagyra nyílt a távolság az útjaink között vele a múltamból, hogy ha tovább akarok menni, el kell engednem a kezét.

Nincs más opció, ez az egy választásom van, mert húz a szívem, a lelkem. Érzem az erejét a meditációmban reggelente.

Ő is távolodik, mert vonzza a pezsgés, az új szerelem adrenalin-dopamin koktélja.

El kell itt köszönnöm tőle. Nem bántásból, nem haragból, nem miatta. Magam miatt. Mert igent mondok az utamra, és ez a döntés azzal jár, hogy hagyom őt menni és eltűnni a másik irányba, a távolban.

• Előző
• Tovább