Készült: 2017. december 22.

Mit jelent számodra a karácsony?

Gyermekkori emlékeket? Bensőséges együttlétet a szeretteiddel?

Magányt, mert mindenkinek van valakije, akivel ünnepelhet, csak neked nincs?

Rengeteg stresszt a konyhában, mert ebben az évben te látod vendégül a családot, a barátokat? Az ajándékozás örömét?

Van egyáltalán jelentősége számodra a karácsonynak, vagy egyszerűen csak örülsz, amikor végre ismét vége a felfordulásnak?

Pogány részed talán érzi a természet átfordulását és üdvözli a fény visszatérését ezekben a napokban. Ha keresztény vagy, a templomban ünnepled Jézus születését, akkor is, ha tudod, hogy a mintegy 1700 évvel ezelőtti dátumot az egyház önkényesen vezette be, hogy elrejtse a római császár napkultuszát és a pogány napforduló rituálékat.

Lehet, hogy még egy lépéssel tovább mész, és megkérdőjelezed, hogy Jézus és a csodatételei valóban léteztek.

Jó kérdés. Mi van akkor, ha Jézus soha nem is létezett?

Mi van akkor, ha az egész történet nem igaz – abban az értelemben, hogy „valóban megtörtént” – hanem egy hatalmas kollektív álom, amit milliárdnyi ember tart életben több mint 2000 éve a hite által, és ad tovább a gyermekeinek és az unokáinak?

Ha feltételezzük, hogy Jézus soha nem létezett, akkor ez az álom teljességgel visszaszáll ránk. Senki nincs odakint, akit félelemből keresztre feszíthetnénk vagy csodálatból trónra ültethetnénk. Senki nincs, akit a feltétel nélküli szeretetéért imádhatnánk. Hirtelen magunkra maradunk az álmunkkal, és radikálisan fel kell tenni magunknak a kérdést, mi köze ennek a történetnek hozzánk. Miért tartjuk ezt az álmot ilyen régóta életben? Miért annyira erős egy ilyen történetbe vetett hit, hogy oly sok jótettre tesz képessé bennünket, ugyanakkor szörnyű háborúkat is folytattat velünk?

Talán azért, mert ez az álom sokkal inkább szól rólunk, mint Jézusról.

Lehet, hogy azért igéz meg bennünket ez a történet ennyire erősen, mert oly sok mindent mesél el rólunk személyesen. Azért őrizzük, mert sejtjük, hogy bennünk is megvan az a potenciál, hogy ugyanígy feltétel nélkül szeressünk. Bámuljuk Jézust, ezt az emberfiát, ahogy felébred és küzd az igazsággal, és ösztönösen tudjuk, hogy mi magunk is éppen ebben a harcban vagyunk. A kis Én a nagy és szabad önvaló ellen.

A meditáció csendes pillanataiban, egy szeretkezés közbeni odaadásban vagy egy szimfónia hallgatása közben megértjük, miért mondja az álmunkban Jézus újra és újra, és ragaszkodik ehhez:

„A királyság benned van.”

A tény, hogy egyszerű ács volt, arra emlékeztet bennünket, hogy a csoda nem „különleges”, hanem az egyszerű emberekben – mint amilyenek mi vagyunk – vár arra, hogy felfedezzék. Lehet, hogy kollektív álmunkban Jézus fiai mindazon részeinket személyesítik meg, amik még kételkednek, vakon követnek, olykor félelemből meghátrálnak, és a jelentőségteljesen fontos pillanatokban elalszanak. Ijedten és félelemtől igézve figyeljük a keresztrefeszítést. Ha magunkra vonatkoztatjuk a történetét, kihívást jelentő kérdések bukkannak fel bennünk.

Hol van Júdás bennem, és hogyan árulom el valódi önmagamat újra és újra, mert (még) nem bírom el, hogy annyira törékeny, annyira jólelkű, de olyan hatalmas és erős is vagyok ebben a szeretetben?

Hol ugrok le újra és újra a keresztemről? Azokban a pillanatokban, amikor nagy a tét. Amikor sejtem, hogy ezzel a lépéssel – bele az abszolút odaadás közepébe – teljességgel elveszítem azt, amiről azt gondolom, hogy én vagyok, és ami egyúttal a létezés lényegesen tágabb dimenzióját jelenti. Amiről tudom, hogy létezik és amire – mindegy hogy keresztényként vagy ateistaként – folyamatosan vágyom. Nem a Mennyben. Nem ezután az élet után. Hanem itt és most.

Ha feltételezném, hogy Jézus soha nem létezett ebben a formában, akkor egyedül maradnék az álmommal. Az egyháznak sem lenne többé jelentősége. Csak nekem. Nekem kellene mástól megkérdeznem, és én kérdezhetném meg végre magamtól: 

Mit mesél ez az álom rólam? 

Hol érint meg engem ez az üzenet, ami a szeretet egy szabadabb lehetőségét hordozza? 

Kik a koldusok és a kirekesztettek az életemben, akik arra várnak, hogy szeressem őket? Idegesítő emberek formájában, menekültek nyugtalanító tömegében, vagy még ennél is konkrétabban mindazon részemben, amit saját magamban megvetek. 

Milyen alkupiacot építettem legszentebb vágyam köré, és mikor van itt az ideje annak, hogy ezt vadul és erőtől duzzadva elsöpörjem? 

Hol ültetek trónra másokat, ahelyett hogy én magam ülnék fel a trónra? 

Milyen mélyen vagyok kész szeretni? 

Meddig vagyok kész elmenni, hogy kitaláljam, ki vagyok valójában?

A Bibliában utalnak a Második eljövetre. Egy napon, amikor itt a Födön már elég nagy a szar, Jézus újból el fog jönni. Nos, elég nagy a szar. Ennél nagyobb már nem nagyon lehet. És ha ez a történet mindannyiunk kollektív álma, vajon kire utalhat a Második eljövetel?

Lehet, hogy kételyed még megakadályoz abban, hogy teljességgel magadra vedd ezt az álmot. Azt gondolod, „Jézus oly sok csodát tett. Képes volt a vizet borrá változtatni. Halottakat támasztott fel.” Ezt te is meg tudod tenni. Egy pohár kávé, amit szertettel adsz át egy hajléktalannak, innentől kezdve már nem csak egy kávé. Van benne valami, ami mindkettőtöket végérvényesen megváltoztathat. Képes vagy arra, hogy valódi figyelmesség, megfelelő kérdések által és inspiráló példaképként félholtakat kelts életre. Ahogy ez veled is egész biztosan megtörtént már.

Ki tudja megmondani, hol kezdődik a csoda és hol ér véget? Mindennapjaink tele vannak csodákkal. Csak már nem vesszük észre őket. Mindannyian képesek vagyunk csodákat tenni. Gyakran nem vagyunk tudatában napi gesztusainknak és beszélgetéseinknek. Ha képesek lennék meglátni, hogyan befolyásolja a szomszédunkat a mogorva tekintetünk, vagy hogy a mosolyunk esetleg egész nap tovább lebeg benne, talán jó értelemben véve fontosabbnak éreznénk magunkat.

Még egy szó az ateistákhoz, akik egyáltalán nem hisznek Istenben, ezért nem tulajdonítanak jelentőséget Jézus történetének. Nemrég láttam a Vikingek sorozat egyik részét. Volt benne egy történet, ami erősen megérintett. Két idősödő, csatákban megfáradt király, egy viking és egy angol ülnek együtt, és váratlanul felteszik maguknak a kérdést: „Mi van akkor, ha a Menny és az Istenek, akikért harcolunk, nem is léteznek?” Az angol király kétségbeesetten mondja ki gondolatát: „De hiszen akkor semminek sem lenne többé jelentősége.” Amire Ragnar, a viking, csillogó és éber tekintettel ezt válaszolja neki: „Vagy éppenséggel akkor lenne mindennek jelentősége.”

Nem tudom, hogy Jézus létezett-e vagy sem. Őszintén szólva számomra ez mindegy. De tudom, hogy én ma élek, és hogy ez a történet engem személyesen megmozgat. Hogy minden pillanat arra vár, hogy jelentőséget adjak neki. Nem tudok sokat, de egy dologban biztos vagyok. Amit emberiségként eddig elértünk, nem a lehetőségeink vége, hanem a kezdete.

Mindannyian képesek vagyunk csodákat tenni. 

Mindannyian képesek vagyunk szeretni. 

Mindannyian képesek vagyunk kollektív lelkünk mítoszainak legjobb formáját megvalósítani.

Boldog karácsonyt!

Ui.: És ha Jézus valóban létezett, mosolyogni fog, és ezt gondolja magában: „ Végre. Vére megértették.”

A fordítást Veit & Andrea Lindau engedélyével készítettem. 

Eredeti cikk:http://veitlindau.com/2016/12/die-liebe-in-dir/

• Előző
• Tovább